Repülés a semmibe

2024 Szerző: James Gerald | [email protected]. Utoljára módosítva: 2023-12-17 14:09

Néha azt álmodom, hogy szárnyaim vannak - valódi, hatalmas, hófehér szárnyak, amelyek valamilyen oknál fogva idegennek tűnnek, és megszokásból olyan nehezek törékeny vállamon. Egy szikla fölött állok a sehová vezető szakadék felett, és próbálom kitalálni, hogyan kezeljem őket - elvégre soha nem csináltam ilyet, bár számtalanszor elképzeltem. Gyakran felteszem magamnak a kérdést - miért nem adnak nekünk, embereknek repülést, ha évezredek óta erre törekszünk? Szupervonalakat hozunk létre, és meghódítjuk az eget, űrhajókat indítunk, és elkezdjük magunkat az Univerzum mélységeinek urainak tekinteni, de nem tudunk repülni - csak úgy repülni, mint a madarak …

Alig élesen integetek a karjaimmal, és azonnal leestek, nem bírták a szokatlan erőfeszítést. Enyhe fájdalom hullámban átgördül, átszúrja a vállát, lecsúszik a kinyújtott karon, egy pillanatra megdermed az ujjbegyében, mintha minden eszközzel a testben akarna maradni, és hirtelen azonnal visszahúzódik, mintha megadná nekem újbóli próbálkozási lehetőség. Egy pillanatra a „Miért?” Kérdés suhan át a fejemen, és alig észrevehető vágyam, hogy elhagyjam ezt a vállalkozást, megüti a halántékomat, de hirtelen hátravetem a fejem, megpróbálva elhessegetni a kételyeket - ezeknek nincs helyük a fejemben, mert Olyan régen álmodtam róla.

Ismét felemelem a kezem - kicsit lassabban, minden erőmet beleadva a körülöttem lévő tér minden centiméterének leküzdésébe, és hirtelen rájövök, hogy felszállhatok. Széttártottam a szárnyaimat, és kínosan próbáltam elkapni a körbe -körbe kóborló enyhe szelet, kissé balra és jobbra fordulva, lélegzetét követve. Óvatosan felborzolja sötét selymes hajamat, amely vízesésként folyik a vállamon, hosszú szálakkal játszik - mintha kötekedne velem, alá akarna rendelni akaratának, és ugyanakkor megmutatná, milyen szabadság vár rám, ha engedelmeskedek neki, és sikerül maradnom repülés közben.

Pár perc elteltével hirtelen észreveszem, hogy valami elkezd változni bennem - fokozatosan meg is értem ennek okát: a szárnyak sokkal könnyebbek lettek. Már nem tűnnek ellopott idegen tárgynak, és fokozatosan a saját testem részévé válnak. A kezek pedig már nyugodtan mozoghatnak - igaz, a szokásosnál kicsit nehezebben, de inkább szabadon - a mozdulatok szinte nem okoznak fájdalmat, csak kellemes, alig észrevehető fáradtság marad.

Kicsit előrehajolok, hogy lássam, mi van a lábam alatt, és egy ürességet látok - egy ürességet, amely több száz métert húzódik lefelé, fehéres köd ködébe burkolva, foltokként szétszórva a sziklák vörös töredékein, amelyek folyosót képeznek ennek az ijesztőnek, csökkenő űrt …

Üresség…..

Tudom - egyszerre vár rám, hív, int, és ijesztget …

Tudom - ez adhatja a repülés valódi szabadságának érzését, amiről oly régóta álmodtam, vagy megölhet, örökre a hálómba húzhat, hogy soha ne engedje el ….

Tudom - ez az üresség örökkévalósággá változik, ha megérintve nem tudsz kitörni kitartó öleléséből …

Egy pillanatra lehunyom a szemem, és megpróbálom elképzelni, mi vár rám ott, messze lent, a köddarabok mögött a sziklák tövében, és hirtelen félek - igazán félek. Ragadós félelem borítja az egész testemet, és megerőltetem magam, akarat erőfeszítésével próbálom elűzni, és ezzel egyidejűleg azt az áruló remegést, amely a tenyerem belső oldalát átszúrta a félelemből szőtt háló láthatatlan vonalaival eltűnik. Vegyél egy mély lélegzetet … Kicsit jobban érzem magam, és újra kinyitom a szemem.

Meg kell próbálnom - elvégre ez volt a szabadság, amiről oly sokáig álmodtam, pontosan ezért törekedtem az elmémmel és a testemmel … Valóban le lehet tagadni ezt most - amikor csak egy van lépést balra előtte, még akkor is, ha ez az utolsó lehet, ha túl gyenge leszek ahhoz, hogy ezt a szabadságot kezeljem?… „Nem - mondom magamban -, nem utasíthatod vissza…”.

Bizonytalan lépést teszek előre, széttárom karjaimat, szárnyaimat a lehető legnagyobb mértékben kitárva, szellemileg elképzelem, hogy milyen mozgásoknak kell lenniük repülés közben. Késő….

Könnyű szédülés és menthetetlenül közeledő ködhullámok … Egy pillanatra ismét félelem lobban fel az elmémben, és kényszerít, hogy akaratlanul rántsam a kezemet.

Hintát csinálok, aztán még egyet, és hirtelen rájövök, hogy a tér már nem forog körülöttem, az üresség megfagy, és abbahagyja a behúzást. Ismét óvatosan felemelem a kezem, és süllyedő szívvel élvezem a könnyedség érzését az egész testemben, amely egyszerre keveredik áruló remegéssel lényem minden sejtjében. Fokozatosan megtanulom irányítani a szárnyakat, szinte anélkül, hogy érezném őket, beleöntöm a hűvös légáramba, és hagyom, hogy a testem érezze azt a szabadságot, amelyről mindig is álmodtam.

Valahol messze lent vörös sziklatöredékek vannak, szakadt köddarabokkal, és végtelen ég vár rám. Előre törekszem, bele akarok merülni az egyenletesen öntött azúrkékbe, és egy pillanatra lehunyom a szemem, hogy teljesen átadjam magam az érzéseknek, amelyek eluralkodtak rajtam …

Kinyitom a szemem, és meglepetten körbenézek, néhány másodpercig észhez térek, és csalódottan nézem a fölöttem lévő szoba fehérítő mennyezetét, ugyanakkor megpróbálok beletörődni abba, hogy mindez csak egy gyönyörű álom, amelynek sajnos nem volt valóra váltása - elvégre olyan gyakran álmodom, hogy szárnyam van és repülni tudok….

Albina