Galya mama

2024 Szerző: James Gerald | [email protected]. Utoljára módosítva: 2023-12-17 14:09

A munkanap forgatagában ismét megragadom a telefonkagylót, amely szinte soha nem áll meg napközben, és egy hangzatos kislányos hang, minden előszó nélkül, hangosan és örömmel jelenti be:

- Anya, én vagyok. Megjöttem.

Egy természetes kérdés kavarog a fejemben,"

Talán fejetlenül mentem a munkába, heti néhány órát hagyva a családnak, de nem olyan mértékben, hogy elfelejtsem, hogy felnőtt fiam van, nem lányom. És ha megtörténik, hogy a menyem felhív, akkor felismerem őt a beszéd előtti szünet alapján. Elgondolkodik azon, hogy mely szavakat mondjon ma először: „Anya, én vagyok” vagy „Helló, én vagyok”. Mondatai attól függően változnak, hogy hogyan bánik velem jelenleg: szeret engem, vagy haragszik rám.

A másik két alkalmazottnak is vannak fiai, egyébként még nem házasok.

Nincs időm kifejezett elemzést készíteni az összes alkalmazott családi állapotáról, amikor egyikük, látva zavart tekintetemet és a felemelt telefonkagylót, majdnem hozzám fut kérdő és bocsánatkérő tekintettel:

- Valaki a telefonért?

És szinte azonnal igenlő:

- Én vagyok.

Némán adom át neki a telefont. Tényleg az övé.

- Tanya, Tanechka, megjöttél? A hangja még boldogabban hangzik, mint a vonal másik végén.

- Várj, most kimegyek hozzád.

És akkor a már nekem címzett mondat:

- Nem leszek sokáig távol, igaz? Megjött a lányom.

- Persze, menj, kedves Galina Anatoljevna.

Olyan régóta dolgozunk együtt, és ahogy a külföldiek mondják rólunk, hogy mi, oroszok, próbálunk a munkában élni, és ők csak dolgoznak, ezért tudom, milyen kedvesek ezek a szavak neki, sietős kislányosan hangot a telefonkagylóba.

Lányként emlékszem erre a nőre. Túl független volt, és tudott bármilyen munkát elvégezni - nő és férfi, ezért nem sietett a házasságkötéssel, és várta, hogy férje megfeleljen neki. De látva, hogy telnek az évek, és a herceg még mindig eltűnt, úgy döntött, feleségül vesz egy elvált férfit. És minden úgy tűnt, hogy nem rossz - a férjem elvégezte az egyetemet, kétszobás lakást kapott, ő szülte a fiát.

De férjének csak két gyermeke (egy fiú és egy lány), akik a válás után anyjukkal távoztak, egyre gyakrabban kezdtek nézni a fényt Galina lakásában. Rossz volt nekik a saját anyjukkal. Háromszobás lakásuk csendben kétszobássá változott, ahol késő éjfél után alkoholos italokat ittak, és részeg hangok hallatszottak.

Aztán hallottuk Galikától:

- Lányok, valószínűleg egyelőre elviszem a gyerekeket a helyemre. Végül is még csak tíz évesek. Sajnálom őket.

És akkor már félénk remény a szinte megvalósíthatatlan számára:

- Előfordulhat, hogy kicserélik anyjuk lakását. Ossza meg velük egy napon.

De ez a "valamikor" eddig nem történt meg. Mind az öten továbbra is egy olyan lakásban élnek, amelyet az állam osztott ki egy háromtagú család számára, és most minden lakosra kevesebb, mint hat méter jut. És anyjuk-kakukk lakásában lakni kezdtek a börtönből hazatért testvérei. Maga az anya (ha még mindig ilyen magasztos szónak nevezhető) saját fején kalandokat keresve bolyongott a világban. Időről időre megtalálható a piacon egy kabátban, amelyet Galina adott neki gyermekeivel, hogy ne fagyjon meg.

Nem minden ment zökkenőmentesen a gyermekek családba érkezése után. A fiúnak mindig úgy tűnt, hogy mindent ezüsttálcán kell neki biztosítani. De ebben a családban nem volt pénz drága dolgokra, és csak egy törékeny nő nagy lelkének melege volt. És hány estét töltött beszélgetésekkel a fiúval, és megpróbálta elmagyarázni neki, hogy mik az élet értékei, ahogy ő maga is megértette őket.

Kevesebb probléma volt a lánnyal, és Galja édesanyja volt az első, akinek elárulta lányos titkait. De állandóan vágja a fülét, száraz - "Galya néni", egy gyerektől, akit nem csak felnevelt, hanem a lelke egy részét belé helyezte, e lélek mélyén, a legalján csendes szomorúság lapult.

A férj a gyermekek nevelését teljesen ennek a nőnek a vállára helyezte, aki megszokta, hogy mindenért felelős. Hányszor hallottuk a történeteit a gyerekek trükkjeiről, és végezetül a szeretett férfi férje mondatát: "Te vagy az, aki annyira elrontotta őket", ami még a szemöldökünket is felvonta.

És ha mindenhez hozzátesszük, hogy saját fia nőtt fel a közelben, egy kívánt gyermek egy késői házasságból. Egy gyerek, aki mindent meg akart adni. És ezt nem lehet megtenni, mert háromra kell osztani.

Sok minden esett ennek a mindig kedves és segítőkész nőnek. Egy kórházi ágyon kellett feküdnie, ahol volt egy tábla, amelyet az orvosok titkosítottak, de a betegek már régen megfejtették, olyan szörnyű névvel - "rák", és megtiltotta magának, hogy még azt is gondolja, hogy a lakásban maradt négy árva egy nap alatt. És valószínűleg ez a tilalom segített neki megbirkózni még ezzel a szörnyű betegséggel, és visszatérni a munkába.

És a mi nőiességünkhöz:

- Galya, most már magadnak is segítségre van szükséged, és az étel jó, és élő anyával eteted mások gyermekeit."

Galya csak annyit mondott:

- Már sajnálom a munkámat. És ma már szinte felnőttek.

Aztán csendesen hozzátette:

- Igen, megszoktam.

Vele együtt átéltük az infláció időszakait, amikor dolgozni kellett, de nem kaptunk fizetést. Ekkor cégünk vezetői meglepetten vállat vontak: Nincs pénz. Nos, mit akarsz. És mi nem akartunk magunknak semmit, meg kellett etetnünk a gyerekeket. Egyszerűen nem volt jogunk üres zsákkal hazajönni.

És ez több mint egy hónapig tartott, nem kettő. Száz vagy ötven rubel összegű apró kiosztásokkal, amelyekért csak kenyeret lehetett venni, de hosszú sorokkal a pénztárnál, ahol kiosztották, és ahol a legtürelmetlenebbek a "trágárságokkal", szó szerinti értelemben a szóból, felmásztak a fejükre, hogy elsők legyenek, több mint négy évig éltünk.

Nem, ezek nem a forradalom vagy a Nagy Honvédő Háború idejei voltak - ezek voltak a peresztrojka időszakai, a kilencvenes évek első felében.

Most a fiú és a lány már tizenkilenc évesek.

A fiú még mindig nem hívta anyját. És a lány….

Jó, hogy a lányok hamarabb felnőnek.